Mákonypersely

A Mákonypersely című novellagyűjtemény 2002-ben jelent meg az Ulpius-ház könykiadónál. A Mákonypersely egyperces történetei bizarr, filozofikus mesék, ijesztő és esendő szerzetekről, sosemvolt lényekről, amelyekben önnön félelmeinkre, vágyainkra, álmainkra ismerünk. A kötetet Dénes Attila Ferenc illusztrálta.

Ellenlény

Ha valóban létezik a teremtésben vesztes, akkor az ő. Minden helyzetben érzi, mit kell tennie, mégis ellenáll, és ellentmondva látszólagos lényének, másként cselekszik. Az Ellenlény kegyetlen kísérlet. Olyan teremtmény, ami folyamatosan meghazudtolja önmagát. Meghatározhatatlan színű, párducszerű állat, azonban társaitól eltérően nem üldöz antilopot, gazellát, se nyulat. Csak meredten nézi, amint az eltűnik a tisztás szélén a fák között. A fürge léptű szarvas, a harcias orrszarvú, de még a szilaj elefánt is fél tőle, s ezt ő látja is a szemükben. Mégsem iramodik utánuk, hogy egyetlen csapással végezzen velük. Az erdei emberek úgy tartják, az Ellenlény volt Isten legelső teremtménye. Ha egy nap elejt egy őzet vagy akár csak egy verebet is, Isten meghal, és darabjaira hullik a világ.

A Szerteszív

Van valaki a világon, aki minden teremtményt szeret. Egyenként. Egy hegy gyomrában él, valahol az óceán mélyén. Amikor élet születik ezen a földön, kap egy nevet. Ezeket a neveket felkapja a szél, elfújja a tengerek partjaihoz, ahol a halak meghallják, és elviszik a Szerteszívhez, hogy szerethesse őket. A hegy visszhangzik a szüntelen néváradattól. Amint valakinek elhangzik a neve, attól a pillanattól kezdve része lesz a Szerteszív szeretetében, a név pedig áttetsző buborékba zárva lebeg a barlang vizében. Ha meghal, a halak magukkal viszik a buborékot a barlang szájához, az pedig felszáll a tenger felszínére, ahol szétpukkan, és a név visszakerül a szélhez, aki eljuttatja egy újonnan születő élethez. Ha a halászok olyan halat fognak ki, amelyik új nevet szállít a Szerteszívnek, megfosztják tulajdonosát a Szerteszív szeretetétől. Az ilyen lények hiába sóvárognak szeretet után, még ha megtalálják is a körülöttük lévőkben, minduntalan az az érzésük, hogy nem kapnak eleget. És a nevük örökre kikerül a körforgásból, hiába keresi a szél.

Hitbogár

Az ember mindenféle hit vagy meggyőződés nélkül jön a világra. A születésünk utáni első néhány év során csupán a saját testünkben hiszünk. Aztán, ha a környezet megfelelő és állandó hitvallásokat sulykol belénk, azonosulunk velük, átérezzük, magunkénak fogadjuk el, esetleg megtapasztaljuk őket. Akkor jutunk el valóban oda, hogy valami másban is higgyünk.

Létezik azonban egy jóval rövidebb út. Nem kell mást tenni, mint lemenni a vásártérre, ott megkeresni az ösztövér kalmárt és vásárolni tőle bogarat. Gomb nagyságút, zöldeset, barna mintázattal. Vagy pirosat, olyan hosszú, fésűs csápokkal. Mindegy, csak hitbogár legyen. Egészben kell lenyelni, és közben arra gondolni, amiben az ember hinni akar. A bogár a hasból egyenesen a szívbe vándorol, ott megtelepszik, és egy életen át lankadatlan hitet biztosít gazdájának. Az ilyen emberek gyakran válnak vallási közösségek vezetőivé. Ám ennek is akad buktatója, mint a rövidebb utaknak általában, és nem is csekély. Amíg ugyanis a bogár eléri a szívet – és ez az idő úgy fertályórányi –, a befogadó figyelme nem lankadhat, gondolatai egy pillanat erejéig sem kalandozhatnak el. Ellenkező esetben a bogár megzavarodik, elvéti a helyes irányt, és felvándorol a fejbe, ott ver tanyát, de mivel nem találja helyét, minduntalan mozgolódik. Az ilyen ember, bárhogy erőlködik is, nem képes hinni semmiben, élete merő kétely, bizonytalanság, és mint a bogár, csak ficánkol serényen.

Káromlat

A bölcsek káromlatnak nevezik a meg nem fogant átkot. Ahhoz, hogy hatékony átkot mondjunk, beleélés kell és szenvedély, gyűlölet, sziklaszilárd szándék és akarat. A megátkozottnak pedig félnie kell attól, aki megátkozza, de legalábbis az átoktól – ez a félelem vonzza majd magához a testet nyert gondolatot. Egy ősi nép denevérként ábrázolja az átkot, amely a „félelemsebből” vérző emberre száll, apró fogakkal teli szájával a lüktető érzelemre tapad. Ha az áldozat nem féli sem az átkozót, sem az átkot, hiába az eltökéltség, az átok nem hat, céltalanul lebeg átkozó és átkozott között, aztán sötét szellemként az átkozót választja. Végtére is az ő teremtménye, több köti hozzá, mint a megátkozotthoz. Az ilyen káromlatok később sok bajt okoznak gazdájuknak, mély árkokat vésnek az arcára, tiszta látását elfedik, ostorozzák a hátát, míg meggörnyed.

A káromlattól ettől kezdve nehéz szabadulni. Ahhoz, hogy semlegesítse, az átkozónak el kell nyernie a megátkozott őszinte megbocsátását és bizalmát. És ez nem könnyű – már ha egyáltalán tudomást szerez róla. Mert sok átkozó észre sem veszi feje felett a sötét felleget. A változásokat a múló időnek tudja be, nem pedig a sok elhamarkodott gyűlöletnek, amit egy élet alatt szabadított a világra – és önnönmagára.

Noszmivosz szörnyetege

Noszmivosz, a tanító egy roskatag faházban élt, közvetlenül az erdőbe vezető földút mellett. Gyerekkorától kezdve meg volt győződve arról, hogy az erdőt – sőt, voltaképp a városka egész környékét – csúf szörnyeteg lakja. Még cikket is írt róla a lapba, amelyben a városka neve után, egyszerűen csak Grettlinek nevezte. Noszmivosz hosszasan érvelt amellett, hogy a város a szörnyetegről kapta a nevét, és mivel senki sem akadt, aki tisztában lett volna a név eredetével, álláspontját sokan érdeklődéssel fogadták. Mindazonáltal hiába kutatta egész életében, sehol sem lelte a lény nyomát. Így aztán nemigen törődtek zavaros históriáival, meg hát az erdőt is jól ismerték, ott sem látott soha, senki, semmiféle rémet. Egy este azonban Noszmivosz kaparászást hallott a kertből. Az ajtón kilépve megpillantotta a szörnyeteget, amint az egy apró fatárgyat farigcsált.

– Te vagy Grettli, a városunk réme? – kérdezte rövid hallgatás után Noszmivosz.
– Csak voltam – válaszolt a szörnyeteg, és eltűnt.

Ma már csak öreg, szakadozott térképeken és poros atlaszokban jegyeznek települést Grettli néven. Az újabb kiadásokban hosszabb nevet kell keresnünk a tartalomjegyzékben, valamivel hátrább, az "N" betűnél.

Az Esztergályos

A törpéket viaszból formálja. Egyenként faragja ki őket a nagy, sárga tömbökből. Lehasít egy törpényi darabot, előbb a lábait formázza meg, majd a kezét, a törzsét, a hátát, a fülét, végül bemetszi az arcát. Aztán egy lyukat fúr a törpe testébe, a sapkája tetejétől a talpáig – ide kerül a kanóc. Mire beesteledik, éppen hat törpe sorakozik mozdulatlanul az asztal szélén. Amikor lenyugszik a nap, az Esztergályos meggyújtja a törpék fején a kanócot és meghal, a törpék pedig munkához látnak. Egyetlen éjszaka áll rendelkezésükre, addig tart, míg leég a kanóc. Egy éjszaka alatt kell kifaragniuk az Esztergályos új testét az asztal mellett heverő fahasábok egyikéből. Ez a munka fölöttébb nehéz, ráadásul bizonyos részeihez feltétlenül a kezükre van szükség, azokat pedig, mivel a törpék a fejüktől égnek, csak igen rövid ideig használhatják. Mire megvirrad, hat kis viasztócsa szárad a fapadlón, egy többé-kevésbé ember formájú fadarab körül. Még szerencse, hogy az Esztergályos csak színleli a halált, és reggel a törpék által kifaragott fahasábbal gyújtja be a kemencét, hogy új törpéket készítsen.

Kínláda

Valahol messze, egy távoli vidéken fekszik a város, ahol ismeretlen a betegség, a szomorúság, a bánat. A félelem, fájdalom, gyász szavakat sosem hallották. Lakói örömben és nyugalomban élik életüket, amitől békében válnak meg, amikor eljön az ideje. Neve sincs, jobb híján Boldog-városnak nevezik. Kereskedőik csak nagy ritkán vetődnek felénk, és mindössze egyetlen portéka érdekli őket. Egy különös csontdobozt keresnek, amelyet meggyilkolt emberek vagy hosszú, sorvasztó betegségben elhunytak kezeinek csontjaiból készítenek. A kerek ládika fedelét egy halva született gyermek koporsójából faragják. Az efféle dobozok készítői természetesen nem verik nagydobra, mivel foglalkoznak; nincsenek is sokan. A dobozokat aztán megveszik a kereskedők, és elviszik őket haza, Boldog-városba, ahol jó haszonnal eladják, a vásárló pedig bezárkózik vele egy magányos szobába, kinyitja, és a füléhez szorítja. Ha elég ügyesen fülel, meghallja a zokogást, a jajveszékelést, a hörgést és üvöltést. Beleborzong, gyorsan lecsapja a fedelet, lerakja a dobozt, tán el is zárja a szekrény legalsó fiókjának mélyére, és csak nagyon soká veszi elő újra.

Mákonypersely

Minden eladó, csak találj rá vevőt. Ezt a feliratot véstem a tengerkék üveglapba, amely új cégéremül szolgált. Elég volt a hasztalan kalmáréletből. Hosszú, kétséges kimenetelű hajóutak, fűszerrel megrakott gályák, alattomos zátonyok, az őrszem halálhörgése, szurokba mártott, fekete tollas nyílvesszők.

Négy napon keresztül hánykolódtam a tengeren, az árbockosárba kapaszkodva. Éhségtől és szomjúságtól félőrülten, lázas álom ragadott magával, elmém elsötétült. Lángoló tűztenger örvénylő sodra húzott lefelé, anyagtalan kezek kulcsolódtak bokám köré, téptek, cibáltak a forrongó pokol mélyére. Órák és napok teltek így, a tiszta tudat peremén egyensúlyozva, egyetlen álom fogságában. Reggel a felkelő nap ébresztett, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy átvirrasszam az éjszakákat. Isteni megmenekülésem után sem hagytak nyugtot a sötét látomások. Meg kellett szabadulnom tőlük.

Hosszas kutatás és egy tekintélyes összeg árán meg is találtam, amit kerestem. Nem zavart, hogy nem ember, legalábbis nem teljesen az. Más talán nem is lett volna képes megalkotni azt a delejes szerkezetet. Voltak olyan részei, amelyekről nem állíthatom biztosan, hogy nem éltek. Kiszívta az emberek álmait – akár egy falánk, remegő potrohú pók. Pont úgy.

Különös készülékemnek gyorsan híre ment, sok embert megszabadítottam kínzó éjjeli látogatóitól. Voltak, akik visszakövetelték őket, majd – miután kérésüket elutasítottam – a kifizetett árat. Arról panaszkodtak, hogy az utóbbi időben rossz döntéseket hoznak, felkészületlenek, bizonytalanok, kapkodnak. Akkoriban én is csináltam egy-két veszteséges üzletet, de nem törődtem velük, mert olyan jól kerestem az álmokkal.

Ma reggel feldúlva találtam a boltot. A persely darabokban feküdt, és ha élt is egyszer, most már biztosan halott volt. A fakalapács, amellyel szétzúzták, ott hevert az asztal alatt. A tettest a ruhái alapján azonosítottam, az iszonyatba fagyott, torz arcot nem lehetett felismerni. Ő volt az egyik legharsányabb követelőző azok közül, akik vissza akarták szerezni az álmaikat. Nyilván többet kapott vissza, mint amennyit egykor beledobott tőle.