Írásváros

Az Írásváros köztéri projekt a HINTS (www.hints.hu) egyesület keretében 2004-ben került megvalósításra. A megszemélyesített, emberi karakterekkel felruházott szobrokról, bérházakról, ember és épület sajátos viszonyáról szóló írásokat táblákba gravíroztuk és elhelyeztük el a VI. kerület több pontján - parkokban, bérházak falán, kerítésen, stb. Miként a valódi emléktáblák hősei is többnyire csak fikciók a hétköznapi járókelők számára, fiktív emléktábláinkkal szerettükvolna személyessé tenni városunk elemeit annak lakói számára. Jelentéssel feltölteni azt, amit amúgy naponta öntudatlanul használunk, érintünk mindennapi teendőink során. Az Írásváros emléktábláinak egy része a tulajdonosok és a kerület beleegyezésével továbbra is a helyén maradt, és a mai napig látható az alábbi helyeken: (Pótkulcs, VI. Csengery u. 65/b, Cirkogejzír: 1055 Budapest, Balassi Bálint u. 15-17.).

Az Írásváros történetei újabb írásokkal kiegészítve hamarosan önálló kötetben is megjelennek.

A ház ahol a vízköpők álmodnak

Egy hónapon át figyeltem őt. A templom egyik oldalhajóján gubbasztott. Éjszaka kapnak szárnyra, amikor mindenki alszik. Csikorogva repülnek, lomha szárnycsapásokkal. Egy ház felé tartanak mind, meredeken siklanak, mintha arra készülnének, hogy lyukat ütnek a tetőben, aztán ”huss”, eltűnnek a kéményben.

Még két hónapomba került, amíg megtudtam miért. Nappal lentről néztem, aztán ahogy besötétedett, ő elrepült, és én is elmentem, de még hajnal előtt visszajöttem, hogy lássam, amikor megérkezik.

Végül hatvan nap eltelte után, éjszakai útjáról visszatérve leszállt mellém.

- Mit vársz itt? – kérdezte

- Meg akarom tudni, mi dolgotok éjnek idején.

És ő elmondta:

Nem aludni járnak oda, ahogy azt mi hisszük, hanem álmodni. Nem saját maguknak.

Minden éjjel újraálmodják az egész várost. A házakat, az utcaköveket, a hidakat. A kutakat, a templomokat, a csatornát, mindent.

- És rólam, rólam ki álmodik? – kérdeztem mohón.

- Mindent álmodunk, ami élettelen. Az élőkről mi nem gondoskodunk. Mindegyikőtök saját magát álmodja. Minden állat, növény és ember. Fák, bokrok, macskák, gyerekek. Siess haza. Túl keveset alszol, nem látod milyen átlátszó a tested?

Mosolyogva mentem haza, hogy lehunyjam a szemem azon az ágyon, amit alig pár órája álmodott nekem.

A szobor és a nemtörődöm lány története.

Az élet tele van olyan dolgokkal, amelyekről nem tudunk, és amelyekre nem vagyunk befolyással. A lány egyedül lakott a híd mellett, a szobor, pedig a parkban élt a társaival. A parkot átszelő három, kacskaringós út egyik kereszteződésében állt széles talapzaton, mindenki megállt előtte, aki arra sétált. Érdekelték az emberek, de különösebben nem szerette őket. A szobrokat érzelmektől fűtött viszony fűzi a madarakhoz, a bámészkodó emberek azonban általában hidegen hagyják őket. Egy ideje mégis azon kapta magát, pózol nekik; apró mozdulatokkal, voltaképpen meg se moccant, mégis– talán még a vak is láthatta, hogy élvezi a figyelmet.

Feltűnt neki egy közönyös kislány, aki a többiektől eltérően nem próbált felkapaszkodni kinyújtott karjának tenyerébe. Teltek az évek. A szobor az idő múlásából nem sokat érzékelt, de bizakodott. Talán a gyermek nem képes értékelni sudár termetét, tökéletesen megformált alakját. Reménykedése hiábavaló volt, az időközben felnőtt lány semmivel sem mutatott több érdeklődést iránta, mint azelőtt. Viselkedésével újra és újra megbántotta a szobrot, aki lassan minden örömét elvesztette a magamutogatásban.

Végül nem bírta tovább. Egy délelőtt látta közeledni a lányt és lelépett a talapzatról, ki az út közepére. A lány közvetlenül előtte megtorpant. Két kezét óvatosan előrenyújtva megérintette. Elmosolyodott, végigsimította a mellkasát, aztán, a kezével továbbra is a szobor körvonalait követve, megsimogatta az arcát. Végül oldalra lépett, és lassú, óvatos léptekkel továbbsétált. A szobor elfordított fejjel nézett utána, és egy pillanatra elfeledkezett saját magáról; arca a boldogságtól ragyogott, hogy a lány végre mosolyog. Talán még a vak is láthatta.

A híd, aki felállt és elment

Egy kilenclyukú hídnak nyilván jóval nehezebb lett volna. Kétpilléres függőhídként azonban nem volt különösebb gondja. Hosszú idő óta érlelődött benne a gondolat. Ki a folyó medréből. Már napokkal előtte próbálgatta – apránként, kis mozdulatokkal. Sehogy se ment. Hiába az erőfeszítés, hiába a rettentő összpontosítás. Pedig külön odafigyelt még a tartókötelekre is. Lassan nem fog menni – gondolta, és miután türelmetlen híd volt, alig egy évszázadot várt csak a legközelebbi próbálkozásig. Így is úgy érezte, hogy elsieti. Az építőit leszámítva - akiket mérhetetlenül tisztelt - nemigen törődött az emberekkel. Ezzel együtt mégis jobbnak látta, ha az éj leple alatt próbál kereket oldani, amikor nem jár rajta senki. Télvíz idején aztán végre eljött a megfelelő pillanat. Vihar képében érkezett, dörgött az ég, roppant egyet a híd, egészen könnyedén. Hajnalban aztán nagy szemeket meresztett a város, mikor a szokott helyen csak nagy semmit talált a folyó felett. Jó ideig keresték a darabokat, akiknek sok idejük volt egészen a folyó torkolatáig elmerészkedtek, de fáradozásuk sikertelenül végződött. Nyilván a megduzzadt víz ragadta magával. Az eszükbe sem jutott, hogy a hídnak talán elege lett a hídságból. Hiszen az ember alkotta épületeknek nincs tudatuk. Jól is néznénk ki, ha lenne.

A híd pedig azóta is áll, ha nem is az eredeti helyén. Elsétált egész a tengerig. Nem halt meg, erre nem is volna képes. Elmerült a víz alá. Nem tölt be immár hasznos szerepet, nem taposnak rajta, nem segít hozzá senkit semmihez. A hajóktól sem kell félnie. Szeretik odalenn. Egyesek odáig mennek a bizalmukban, hogy megtelepednek rajta egy ideig, szilárd pontnak tekintik a hullámok között, mint egy zátonyt. S a híd számára nincs ennél jobb érzés. Érdemes odafigyelni a hidakra. Sosem lehet tudni, mi jár a fejükben.

Az alagút meséje

Az alagút még fiatal volt. A hegy sosem mulasztotta el, hogy naponta legalább egyszer ne emlékeztesse erre. Való igaz, az alagút alig volt idősebb százötven évesnél, a hegy pedig már rég nem számolta a születésnapjait. Mások sem számolták.

Amióta az alagút megépült, a városban lakó emberek életében sok minden történt. Ínség és bőség, háború és felszabadulás, fejlődés és rombolás követték egymást. A hegy számára ezek az évek gyakorlatilag eseménytelenül suhantak el. Épült néhányszáz ház, kivágtak egy halom fát, lépcsőt is vájtak a lábába; mindebből a hegy vajmi keveset érzékelt. Ha igazán rosszindulatúak akarunk lenni, azt is mondhatnánk, hogy átaludta az egészet. Egyszer-kétszer valóban felébredt a bombázások és az építkezések alatt, de az utóbbi időben leggyakrabban mégis az alagút zavarta meg az álmát, aki a hegytől eltérően az egész századot végigizgulta és a kötelességének érezte, hogy mindenről tájékoztassa őt.

Támad az ellenség, hegy! Katonák, hegy! Hegy, felépítettek egy újabb hidat!

Ahányszor csak sikerült felébresztenie, a hegy mindig csak ennyit mondott:

Még túl fiatal vagy.

Az alagút mélységesen tisztelte a hegyet és bármit megtett volna azért, hogy kivívja az elismerését, sőt, még a haragjával is elégedett lett volna, csak valamiféle véleménynyilvánítás legyen. A hegy azonban nem változtatott a viselkedésén, ugyanazt az egy mondatot ismételgette, azt is egyre ritkábban. Az alagút szép lassan beletörődött a sorsába és egészen leszokott a lelkesedésről.

Egy esős éjszakán aztán megmozdult a hegy, az alagút, pedig hosszában kettérepedt, mázsás kődarabok törtek ki a hátából. Hónapokon keresztül lebegett élet és halál között, míg végül gondos kezek betömték a hasadékokat és a sebek hegedni kezdtek. Az épületek azonban lassan gyógyulnak és az alagút még hetekkel a munkások távozása után is eszméletlen volt. Amikor először, nagy fájdalmak közepette felébredt, a hegy egyetlen szava elég volt, hogy messzire űzze a kínokat:

- Szervusz, - mondta a hegy.
- Szervusz, - felelte az alagút.
Azóta beszélgetnek.

Az öregember és a csillag története

Az öregember egy nagy lakásban élt egyedül. Feleségét öt éve vesztette el, gyermekei elköltöztek, barátai pedig vagy meghaltak, vagy hasonló lakásokba zárkóztak. Az élet, ahelyett, hogy felgyorsult volna, lelassult. Az eseménytelen napot és az álmatlan éjszakát csak a délelőtti bevásárlással egybekötött, rövid séta osztotta ketté, amúgy teljesen összefolyt az idő. Havonta egyszer valamelyik unoka meglátogatta, a gyerekei csak ünnepekkor jöttek. Ezek a találkozások is elég csendesen teltek, nagyokat hallgattak, és mindketten megkönnyebbültek, amikor a fiatalabbik az órájára nézett. A kor az alvásnak sem használ; az öregember a hosszú éjszakák magányát egy csillaggal osztotta meg.

Talán kényelmesebb azt gondolnunk, hogy a csillagok mindenfajta értelem vagy érzés nélküli, távoli, hideg fénytulajdonosok. Talán logikusabb úgy hinnünk, hogy édesmindegy nekik, hányan nézik őket. Ez a csillag azonban mit sem törődött mindezen előítéletekkel és örömmel nyugtázta az estéről estére visszatérő figyelmet. Az öregember napokon át mesélte az életét. A csillag ebből egy árva szót sem értett. Mégis kialakult köztük egy olyasféle kapcsolat, ami csak két, sokat látott létező között szövődhet. Az öregember éjszakái gyorsabban múltak, a csillag élesebben világított. Amikor az öregember egy hajnalon nem ébredt fel, az unokák csalódott sóhajába némi megkönnyebbülés vegyült. Leszállt az este, de a csillagnak hiányzott az öregember. Amikor eljött az idő a megszokottnál kicsit tovább tépelődött, míg végül ismét felkelt, hogy bevilágítsa az éj boltját. Fényének alig érzékelhető csökkenése csak a szentjánosbogaraknak és a baglyoknak tűnt fel. Vigyázott rá, hogy a többi öregember és öregasszony, akik estéről estére farkasszem-társai voltak, ne vegye ezt észre. Őket ugyanis semmi esetre sem akarta megbántani. Semmi esetre sem. Hiszen nekik köszönhette fénye lényegét. Tartozott nekik. Csakúgy, ahogy az öregembernek is.